Végzősök búcsúztatása a kollégiumban 2025

A végzős kollégistáktól Desics Júlia kollégiumi nevelőtanárunk búcsúzik:

Már egy ideje egyre többször eszembe jutott, hogy el fog jönni ez a nap, a búcsú napja. Én pedig mondani szeretnék majd Nektek, a csoportom végzős diákjainak valami fontosat és emlékezeteset. Valamit, amit be lehet tenni a képzeletbeli tarisznyátokba. Olyan útravaló félét. Amit a rosszabb (vagy akár jobb) napokon elő lehet venni az emlékek kavalkádjából. Persze saját tapasztalatból tudom, hogy legtöbbször nem szavakat és bölcs mondatokat visz magával az ember az útra. Inkább valami semmiséget. Egy hangulatot, egy délutánt, egy illatot, egy hangot, egy érintést, egy jókor érkező mosolyt, egy támogató pillantást, egy mondatot, ami rólad szólt, és amit többnyire át sem gondolt az, aki kimondta, és ettől volt olyan őszinte, és pont ezért a szívedbe talált. Ilyen jó és szívmelengető emlékeket mindig onnan viszünk, ahol ismertek minket.

Az Avatar című filmben van egy ikonikus mondat, egy köszöntés: „Látlak téged”. Bizonyára mindannyian tudjuk a jelentését. A Na’vi kultúrában sok mindent jelent ez: beléd látok, megértelek, szeretlek, tisztellek, vagy fizikailag magam előtt látlak, észrevettelek. Látlak téged, tudok rólad, elfogadlak, fontos vagy nekem…

Én biztosan láttalak Titeket.

Fel tudom idézni a felém forduló, csillogó, kíváncsi tekinteteket még a találkozásunk legelején. Amikor még magam is olyan bizonytalanul léptem közöttetek. Nem tagadom bizony szorongtam. Tartottam tőle, hogy maradt e még bennem annyi tűz, annyi erő, ami elég lesz, hogy utat találjak hozzátok. De Ti, akik a kezdetektől már hozzám, a csoportomba tartozó diákok voltatok, minden nehézségen átsegítettetek. Csodálatosak voltatok, és csodálatosan egyszerű volt összekapcsolódni veletek. A veletek való együttlét minden pillanata olyan volt, mintha pici áramforrásokra kapcsolódott volna a szívem.

Mindegyikőtöket láttalak, és minden arcotokat szerettem. A reggeli kócos frizurákat, az álmos szemeket, a frissen, üdén reggelizőket, akikhez nem tudtam olyan korán (vagy későn bemenni), hogy ne az asztalnál ülve tanuljanak, az este élőket, a konditerembe kéredzkedőket, a meccset nézőket. 

Szerettem együtt lenni, beszélgetni, játszani veletek. Vagy pedig elmenni valahová, leginkább színházba. Mert a színjátszás során élő ember ábrázol élő embert, s ebben páratlan a művészetek között. Szerettem volna, hogy  lássatok,  életeket, embereket, érzéseket, mást, mint amit a hétköznapokban magatok körül megszoktatok, valamit, ami meghökkentő, valamit, ami elgondolkodtat, vagy akár felkavar. Remélem, hogy a színházi élményektől kaptatok valami olyan útravalót, ami lehetővé teszi, hogy immáron felnőtté válva, de szintén ott lappangjon bennetek a hajdani gyermekkori játékösztön, hogy mindig hajlandóak legyetek a közös játékra, ha nem is lesz belőletek hivatásos játékos: színész.

Bízom benne, hogy amikor innen kiléptek, erre a helyre úgy fogtok visszaemlékezni, ahol sok szép és jó dolgot láttatok, de legfőképpen, ahol „láttak” benneteket.

Sok sikert és minden jót kívánok Nektek!