Útra keltünk - Súlyos anyag - Nők, Viseletek, Élettörténetek kiállításmegnyitón jártunk

Hova mennének gyerekeink, ha házon kívül szeretnének néhány kellemes órát eltölteni? Koncertre, moziba, színházba, cirkuszba? Valószínűleg a múzeumokat választaná alternatívaként a középiskolás korosztályból a legkevesebb fiatal. Holott a modern múzeum innovatív kulturális játszótér gyerekeknek és családjuknak egyaránt – hirdetik mostanában ismertebb muzeológusaink. Merthogy modern kori múzeumaink már nem poros csarnokok steril kiállítóterekkel – állítják a szakértők. Mindezt, úgy tűnik, hogy a múzeumok látogatottsági adatai is alátámasztják. Ehhez néhány szám 2023-ból: Szépművészeti Múzeum Budapest – 820 000 látogató, Magyar Nemzeti Múzeum Budapest – 575 000, Néprajzi Múzeum Budapest – 487 000 és vidékről két adat: Egri vár – 266 000 és Helikon kastély Keszthely – 265 000 látogató.

Sebő Ferenc népzenekutató mondta sok évvel ezelőtt: „A hagyományt nem ápolni kell, hiszen nem beteg, nem is őrizni kell, merthogy nem rab. A hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.” Hogy a 21. században, a heterogén, kozmopolita lakossággal rendelkező Budapesten, az ország harmadik leglátogatottabb múzeumában egy kiállítás ehhez hozzá tudja-e segíteni a látogatókat, azt mindenkinek személyesen kell eldöntenie. Mi, négyen a DNG-ből, Tápai Ildikó igazgató asszony, Kreisz Erzsébet tanárnő, Szép Tímea tanárnő és jómagam, e sorok szerzője, útra keltünk, hogy megnézzük a budapesti Néprajzi Múzeum és az Ulm városában székelő Donauschwäbisches Zentralmuseum közös produkcióját, a Súlyos anyag Nők Viseletek Élettörténetek/ Schwerer Stoff Frauen Trachten Lebensgeschichten című legújabb kiállítást.

A rendezvény címe tükrözi a kiállítás tematikáját is. Mit láttunk? Es war ein echter Augenschmaus. Mondhatnám németül. Szép ruhákat nézni, mindig élvezet. Ezt az érzést mindenki ismeri. Ezt „überelni”, csak úgy lehetne, ha a kiállított ruhákat fel is lehetne venni. Mondanom se kell, talán, hogy erre most se volt lehetőség. Pedig valószínűleg sokan megtették volna. A közönség ugyanis nagyrészt fiatalabb és idősebb hölgyekből állt. Milyen ruhákat láttunk? Röviden: a sváb ruhakultúránk  becses darabjait. A kék színű műselyem brokátszövetből készült vasárnapi, tehát ünnepi öltözet 1937-ből minden bizonnyal a tulajdonos ruhatárának becses darabja lehetett. A piros (téglavörös) ruha 1941 körül került egykori tulajdonosához, akit aztán 1944-1945-ben a Szovjetunióba deportáltak, de ezt nem élte túl. A kiállítás érdeme, hogy a kiállított ruhákhoz mellékelve vannak rövid élettörténetek is. Ezáltal a ruhák annyi évtized után úgymond életre kelnek. A fekete ruhának is megvan a története. Egykori tulajdonosa azt szerette volna, ha a képen látható fekete ruhában temetik el. Lánya viszont szerette volna a ruhát emlékként megtartani. Ez a magyarázata annak, hogy az 1911-ből származó bánáti ruha végül a múzeumban kötött ki.

A ruhák a látogatókat egy fajta időutazásra hívják. Abba a korba, amikor a ruhákat még nem ruhaboltban vásárolták, hanem helyi varrónők, szabók készítették megrendelésre. Ezáltal a helyi viseletek mind egyediek voltak. A mostani világunkra jellemző globális trendek még nem léteztek. Az önellátó életmód kitermelte nemcsak a helyi gasztronómiát, hanem a helyi egyedi viseletkultúrát is. Ebbe nyújt a Néprajzi Múzeum kiállítása látványos betekintést. Érdemes ellátogatni.      

Bodonyi Attila, Német nyelv és irodalom és Népismeret tanár